Üzenet a jövőből 5.rész

Lassan sétáltunk a sziget hátsó végében lévő kis, fehér kupola alá. Mindeközben Aram les em vette rólam a szemét. Mosolygott, miközben azt figyelte ahogy én egyik lápamról a másikra ugrálok kikerülve az utamba kerülő méheket és tündéreket amik kb. ugyan olyan méretűek lehettek. 

- Gyűjtögettnek - magyarázta Aram. Nem tudtam hogy a tündérekre vagy a méhekre céloz-e, kicsit azt hiszem mindkettőre vonatkozott. 

Megbabonázott a tündérek világa. Apró, pici lényként repültek ide oda, tompa fényükkel, ezer színben ragyogva. Olyanok voltak, mint a szent-János bogarak. Volt sárga, kék, zöld, piros, rózsaszín...minden féle színű.

Mikor oda értünk a kupola alá,  Aram lassan elengedte a karomat és a velünk szembe lévő falnak támaszkodott míg én felfelé nézegettem. A hatalmas kupola alatt aprónak, és jelentéktelennek éreztem magam, ugyan akkor éreztem a világ mindenségét, hogy milyen sok lehetőség áll előttem, és hirtelen szerencsésnek éreztem magam amiért itt lehetek. Amiért Aram itt áll előttem. Még ha csak egy álom is ez az egész...

- Látom elnyerte a tetszésedet - szólalt meg Aram hosszú idő után, elkuncogva magát. Lassan, az üveg kupoláról - amin éppen hogy csak átszúrődött a nap ragyogó fénye -, Aramra vándorolt a tekintetem.

Láttam az arcán a gödröcskét. Azt a bájos mosolyt, ami képes lett volna térdre kényszeríteni bármelyik lány szívét. Hát még az enyémet, aki mingdig is túl könnyen kötődött emberekhez. S a legszebb az volt az egészbe hogy nem is tudott róla mennyire tökéletes minden egyes vonása. 

- Olyan meghitt az egész... - óvatosan, és bizonytalanul odabaktattam mellé. Én is neki dőltem a falnak, és a mellettünk elterülő leveleket figyeltem. - Annyira mesebeli... 

- Csak azért gondolod ezt mert egy másik világból jösz. Neked ez elképzelhetetlen volt ideáig, de hidd el, rövid idő alatt rájönnél hogy nem olyan csodálatos ez a világ. - magyarázta komoly hangon, csöppnyi keserűséget engedve a hangjába. Meg akartam kérdezni tőle mi az, de akkor felemlte tekintetét az alattunk lévő kövezett talajról, és mosolyra húzta a száját.

- Persze lehet hogy tévedek. 

- Régen mikor kicsi voltam, és egyedül éreztem magam, apuval mindig kimentünk a természetbe. Nem számított hogy esett, vagy havazott, vagy esetleg hét ágra sütött a nap. ha rossz kedvem volt, mindig felöltöztetett, és kivitt az egyik közeli fenyvesbe. Én pedig behunytam a szemem, egy hatalmasat szippantottam a kinti levegőből, és máris olyan volt mintha szárnyalnék, és velem együtt elrepültek a gondok is. Mikor kinyitottam a szemem, már csak én voltam, a fák, és apám néhány méterre tőlem. Persze attól még a problémák ugyan úgy meg maradtak, de sikerült mélyen elrejtenem őket magamba. Az erdő, a fák, a lehullott levelek, az eső, vagy a hó illata, mindig emlékeztett arra hogy van értelme az életnek, hogy van miért élni és hogy nem adhatom fel akkor sem, ha nehezek a vállamon a terhek. - láttam hogy figyel. Végig a szememet nézte, és figyelmesen hallgatta amit mondok. 

Végre valaki meghallgatta azt, amit eddig csak magamnak mondtam. S nem csak hogy meghallgatta, de érdekelte is, és figyelt is rá. Pontosan, minden egyes szavamra, és le se vette rólam a szemét. Úgy éreztem én vagyok a világközepe. 

- De aztán apám inni kezdett - sóhajtottam - onnatól pedig nem számított neki semmi más csak a pia és a szex. Nem érdekelte hogy mi a jó nekem vagy anyámnak. Csak az számított neki hogy a saját igényeit kielégítse, és hogy kövessük az utasításait. Ha mégsem tettük amit mondott, legjobb esetbe megúsztuk egy pofonnal. - lehajtottam a fejem. Úgy meséltem róla mintha ezer éve lett volna, de épp ellenkezőleg: ezt a családi képet hagytam magam mögött 

- Rosszabb esetbe megvert minket. Ha anyámat ütötte, próbáltam közélyük állni hogy inkább engem üssön, de rendszerint félre lökött, és mire feltápászkodtam már késő volt - vissza játszottam magamba az emlék képeket. 

Miközben egy száll alsóban hangosan üvölt, az idegtől reszkető anyámnak - akinek karján már így is jókora zöld-kék foltok égtelenkednek -, hogy megfogja ölni, és hogy egy szajha akit soha senki nem fog szeretni és soha nem is szerette senki, mert nem érdemel szeretett. Nekem pedig hogy egy átkozott semmire kellő dög vagyok, ugyan olyan mint az anyám, egy átkozott anyám asszony katonája aki arra sem képes hogy megvédje magát, és hogy sosem lesz bellőlem ember. 

- Olyankor is kiszoktam járni az erdőbe, de valahogy elvesztette a varázsát. Általában csak leültem valamelyik fa tövébe és sírtam. Az a hely eszembe jutatta a régi apámat. Azt aki óvatosan, és védelmezően a derekamra simította a kezét, másik kezével pedig felmutatott az égre és azt suttogta nézd; hópelyhek... Tudtam hogy ez soha többet nem jön majd vissza, hogy elveszítettem az apámat, és soha többet nem fogom vissza kapni. Nekem pedig nem volt senki másom rajta kívül.  - az emlékek teljesen körül vettek. Elmerültem bennük, és el is felejtettem hogy Aram ott áll, pár centire tőlem. 

A keserűség folytogatott, kaparta a torkomat. Láttam magam előtt ahogy apám durván a földre lök, majd megragadja anyám vállát, ahogy az ágyra löki, ráüvölt, majd ad neki egy hatalmas pofont mikor anyám vissza szólna.

Az én anyám...aki mindig felemelt fővel tűrte az ütéseket, aki sosem hajlot meg, aki mindig megőrizte az erkölcsi tartását és nem hódolt be. Mindig csodáltam a bátorságáért, az erejét, amivel minden reggel felkellt, és mindent megadott nekem amit csak tudod, annak ellenére hogy az ő szíve is vérzett. 

Lágyan lehunytam a szemem, hogy elfelejtsem a rémképekedt, és csak akkor eszméltem fel, mikor Aram kellemesen hűvös karja finoman a derekamhoz simult, ujjával pedig felmutatott az előttünk elterülő égszínkék, bárhány felhős égre. 

- Pillangó - suttogta. Követtem a tekintettemmel a kezét, és valóban ott körözött előttünk egy aprócska, világos kék - már majdnem fehér , - pillangó.

A szívem egy hatalmasat dobbant. Aram gyengéd, és puha kezeitől a derekamon, a levegővételeitől amik lágyan csiklandozták a tarkómat, és a pillangó látványtól, ami vissza hozta a reményt, s melegséggel töltötte el a szívemet gyönyörű kék színe láttán, amit lágyan világított a nap arany sárga sugara.

Éreztem a bőrömön a melegséget, éreztem, ahogy a forróság szétterjed a testembe, sejtről sejtre, ahogy a szívem egyre feszültebb ütemet digtál a mellkasomba. Egy hatalmasat sóhajttottam. A légzésem meg állt egy pillanatra.

- Ez a hely, pont olyan mint az az erdő.. - suttogtam, olyan halkan, hogy talán csak én hallottam - Segít felejteni... - motyogtam, követve a szememmel a lepkét, ahogy fel száll az égbe, majd ki a látó körömből.

- Meggyógyítja a sebeket - suttogta Aram, még mindig ugyan olyan közel maradva hozzám. Hátra néztem rá a vállam fölött. Látni akartam a szemét, de nem mertem meg fordulni. Nem akartam hogy levegye rólam a kezét, de tudtam ha megfordulok, azt teszi.

- Én is ide szoktam járni ha valami nyomja a lelkemet. Van hogy egész napokat vagyok itt. - rám nézett - Tudod, ide nem jár senki. Itt csak a néma tündérek vannak, a megnyugató dallamok, amiktől könnyűnek érzem mindenemet. Mintha itt megállna az idő - magyarázta hideg, jeges, komoly hangon. Tényleg ilyen volt. Az alatt a kupola alatt nem létezett jövő vagy múlt. Semmi sem számított, csak a pillanat. 

Valamiért azt éreztem, hogy most kaptam egy darabot bellőle, a lelkéből. Hogy megosztott velem valamit, amit eddig mással nem. 

- Ennek a helynek köze van a szemedhez? - kérdeztem bátortlanul, pár perc néma csönd után. Felé fordultam, csak hogy láthassam a szemeit, válallva a kockázatott hogy elereszti a csípőmet. 

- Nem közvetlenül, de igen. Ez az én menedékem. Többször látott sírni mint bárki más. - tudtam miről beszél. Magányos volt, pont mint én. Retenttő magányos, és megtört. Magamra ismertem benne. Szép lassan, legbelül darabkáinkra törünk szét, anélkül hogy bárki is észre venné. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés