Üzenet a jövőből 4.rész
- Gyere menjünk! - mondta sóhajtva, mikor mindketten megettük a saját részünket.
Egy fűzfával teli tóhoz vezetett. Mese szép volt. A fűzfűk törzsei között kanyarodott a folyó ezernyi ága, ami az egésznek a közepén ért össze egy kör alakú tóba, aminek a közebén egy közepes méretű sziget állt, rajta egy kastéllyal és egy hatalmas, kopott fehér színű oszlopos rotunda a kicsi sziget hátsó felébe. Olyan volt mintha külön része lett volna a térnek. Mintha nem igazán tartozott volna ide, de mégis mintha a szíve-lelke lett volna az egész helynek. Kicsit a görög építészeti stílusra emlékesztetett de az oszlop falai olyan szürkék, s kopottak voltak hogy nem gondoltam volna, hogy az Isteneknek állították ide.
De bármennyire is kopott volt, abban a nemes régiségében festett gyönyörűen. Mintha a múlt összes történetét elmesélte volna azzal, hogy ott állt és nézett ránk a nem létező, mégis tisztán ragyogó szemeivel. Körül ölelték a lehullott levelek, miközben a fűzfák körülöttük olyan szépen zöldeltek, mintha soha sem találkoztak volna télell.
A tavaszi szellő belekapott az ágaikba, felém sodorva a levegő tiszta, és friss illatát. Éreztem a nyugalmat, és a békét a tüdőmbe szivárogni. Elárasztotta mindenemet, és nem akartam elengedni.
Mikor aztán elállt a szél, szemem a hatalmas kastélyra kúszott mindennek a közepén. Úgy hivalkodott ott, mintha övé lenne az egész világ. Hatalmas, csúcsos teteteje több méter magasra nyúlott, éppen hogy csak láttam a tetejét. Két hatalmas üveg ablaka tiszteletet követelően nézett rám. Falait Istenek és szentek szobrai díszitették. Az egész arany és a bronz vöröses szineiben pompázott, ami tekintélyt követelt mindenki előtt. Kicsit a Rokokó stílust véltem fölfedezni benne. Nem tudtam megmagyarázni az okát, de hasonlított a Pöppelmann által épített Zwingerre.
- Itt laknak a tündérek - jelentette ki Aram hirtelen, kizökkentve a gondolataimból.
- Ez az egész az övüké. Éjjelente megvilágítják az egész vizet a fényükkel. A rotundában alszanak és zenélnek.
- Zenélnek? - kérdeztem meglepődve.
- Igen. - mosolygott - Attól függ milyen hangulatuk van, vagy milyen hangulata van az éppen odatévedőnek olyan érzelmet közvetítenek a hangszereiken.
- Akkor most miért van mégis ilyen csönd?
- Nagy részük most alszik, a többiek pedig csak teszik a dolgokat. Ritka hogy nappal dallra kelnek, ilyenkor inkább játszanak. - elgondolkodtam hogy vajon hogy játszanak a tündérek.
- Tényleg olyan kicsik mint ahogy azt mondják? - kérdeztem kíváncsian, mert eszembe jutott, hogy régen minden álmom volt hogy találkozzak eggyel.
- Attól függ. Van kisebb és nagyobb alakjuk is, de nem mindenki engedheti meg magának hogy nagyobbá változon aztán össze zsugorodjon. A rangjuktól függ, ami attól, hogy mennyire beszéd képesek, mennyire kommunikatívak, és mennyire értenek a zenéhez. Ez a három dolog számít náluk. Létznek gonosz, alattomos, ravasz tündérek, és léteznek kedves, emptaikus tündérek is. De mindegyikőjük gyönyörű szép - mosolygott, majd egy lépést tett a tó felé.
Követtem. Akkor láttam, hogy a tó mentét és majdnem az egész tó körüli részt ellepi a négylevelű lóhere. Elámultam, mert egész eddig észre se vettem őket a lábam alatt.
- Az az eledelük. - közölte Aram, mikor látta hogy figyelem az alattunk elterű lóhere tengert.
- És mi ez a hatalmas kastély? - kérdeztem, mert nem értettem miért kell az nekik.
- Ott él a tündérek királynője. Az a neve hogy Sophie, és hasonlóan nagy hatalma van mint Williamnak. Úgy értem, a tündérek rengetegen vannak. Ha lázadás törne ki, William komoly bajban lenne, ezért igyekszik a szoksásosnál is jobb kapcsolatot ápolni Sophieval, mivel a tündérek felettébb hűségesek hozzá. - magyarázta Aram, én meg csak úgy ittam a szavait.
- Tündérek... - mosolyottam el, mert tetszett ez az egész. A fűz fák gyengéd süvítése, a folyó hangja, a patak tiszta felszíne, amin megcsillant a nap ragyogó sugara.
- Ha gondolod átmehetünk... - javasolta bátortalanul. Mosolyogva bólintottam. Egy karcsú híd ívelt át a vízen. A híd alján sziréneket, és tündéreket mintázó arany ívek húzódtak. Gyönyörű díszként mutattak.
Aram előre ment, utána haladtam én. Olyan keskeny volt, hogy nem fértünk volna el egymás mellett. Hirtelen megcsúszott a lábam a ritkásan rakott fa deszkákon, és majdnem hátra estem. Aram gyorsan felugrott a híd lépcsőfokára, és elkapta a kezemet, még mielőtt hanyat vágódhattam volna.
A szívem őrületes sebességet diktált a mellkasomban, könyörgött hogy szabadítsam ki magam Aram hűsítően hideg öleléséből, hogy meneküljek, de nem bírtam. A lélegzetem felgyorsult, miközben végtelenséget jelentő kék szemeibe néztem. Nem tudtam, mennyire fájt volna ha elesek, de mintha az életemet mentette volna meg.
- Jól vagy? - suttogta, és csak akkor vettem észre az aggódást a szemébe. Csak akkor hallottam meg az ideges szívdobbanásainak a hangját, a hallható lélegzet vételeit.
- Igen, jól. Köszi.- szólaltam meg zavartan, és kényszerítettem magam hogy észhez térjek. Emlékeztetnem kellett magam hogy mi Ő. Csak egy idegen. Ez csak egy álom, emiből fel fogok ébredni, szóval nem kellene beleszeretnem vagy hasonló. Nem szabad kötődnöm hozzá.
Az Isten szerelmére Lucy, nem szabad! Ne legyél ilyen könnyű vérű! Az első pasi, akinek két jó szava van hozzád és te egyből beleszeretsz?!
Aram lassan letette a sarkamat a földre, és elhúzta kezeit a karomról.
- Biztos jól vagy? Szinte hófehér vagy...
- Minden rendben. Tényleg. Menjünk! - mondtam. Aram összehúzta a szemeit, mint aki tudja hogy nem mondom el a teljes igazságot, de nem firtatta tovább a dolgot amiért iszonyú hálás voltam.
- Rendben. Menjünk - mosolyogott, azzal a kezét nyújtota felém. Értetlenül néztem rá. Azt akarja hogy fogjam meg a kezét? Mégis miért? Még soha senki nem kért tőlem hasonlót, még csak nem is volt srác akivel hosszabb ideje beszéltem volna mint vele, és a kezét nyújtja felém? Egy olyan tökéletes valaki mint ő? Egy olyan baleknek mint én? Hol az átverés?!
- Csakhogy ne ess el megint - mosolyogott, a szoksásos bájos mosolyával, ami melegséggel árasztotta el a szívemet. Mintha a nap összes perzselő sugara rám összpontosult volna abban a pillanatban. Perzselte a bőrőmet a bársonyos hangja, a tekintete, a gödröcskék az arcán...
Sóhajtottam egy nagyot, hogy lenyugtassam a bennem tomboló vihart(*), és vissza nyerjem eredeti pulzusomat, majd levettem a sötét kék belebújós nyári cipellőmet, és a híd végére tettem, erősen az azt támasztó oszlop mellé, majd lassan belecsúsztattam a tenyeremet a tenyerébe. Azt vártam, hogy úgy néz majd rám mitn egy tökéletes idiótára, de ehelyett csak moslyogtt továbbra is.
- Már fáj a lábam abba a bolond cipőbe! - jegyeztem meg, mire elkuncogta magát.
Lesétáltam a híd lépcsőin. Királynőnek éreztem magam, ahogy kezem a kezem a kezeibe nyugodtak, miközben én lassan, vigyázva ne hogy félre lépjek lesétáltam a hídról. Mint egy igazi királynő - ezt gondoltam, miközben tudtam hogy nem vagyok az.
Éreztem a talpam alatt elterülő lóheréket, a kevéske fű gyengéd csiklandozását a talpamon. Imádtam.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Szia!Nem csalódtam benned,nagyon jó lett az új rész.Mint már mondtam,amikor olvasom a történetedet,akkor úgy érzem mintha könyvet olvasnék.Nagyon tetszik a történet,örülnék,ha folytatnád.
Maradok hűséges olvasód:
Eszti xx
Köszönöm szépen! :) Örülök neki hogy tetszik találkozzunk jövő héten az ötödik résznél ismét ;) :)
~Saver